2012.

Kedves Testvéreim!

E két igeszakaszt, a 23. zsoltárt, valamint Jézusnak imádságra, kérésre buzdító szavát egymás után hallva, egyértelmű lehet számunkra, hogy a gondviselés felé fog terelődni mai Ige feletti elcsendesedésünk. Isten gondviselése olykor egyértelmű, máskor nagyon hihetetlen dolog. Egyetlen korán született, egyelőre még csak 1000 grammos kisfiú szempontjából szeretném érzékeltetni azt, hogy miért gondolom, hogy a gondviselés lehet egyik oldalról csodálatos vagy természetes, másik oldalról pedig szörnyű vagy hihetetlen. A gyermek történetét az elmúlt napokban hallottam egy kolleganőmtől. Lemondtak róla a szülei, nem is várták, nem járt orvoshoz az édesanya a várandósság ideje alatt, nem is szokványos körülmények között jött a világra. Kérdezhetnénk, hol van itt a gondviselés, hol van ilyenkor Isten? A kisgyermek életben maradt, a helyi klinikára került, ahol azonnal megszerette egy keresztyén házaspár, akik el is indították az örökbefogadást. Nos, itt van a gondviselés, itt van Isten keze. Isten nem csak megteremtette ezt a kicsiny gyermeket, hanem gondját is viseli, még ha különös és ugyanakkor csodálatos módon is. 

Bizony, a teremtés és a gondviselés ennyire magától értetődően összekapcsolódik. Mert a teremtett világot és minden teremtményt Isten nem csak megteremtette, hanem csodálatosan gondját viseli, fenntartja és kormányozza. Kálvin János az Istitutioban a következőképpen fogalmazza meg ezt: „A hitnek magasabbra kell emelkednie, s meg kell ismernie, hogy az, akit minden dolgok teremtőjének tanult, egyszersmind azok örök kormányzója és fenntartója is; s ezt nem úgy kell gondolnia, hogy az Úr valamely általános mozgással úgy a föld szerkezetét, mint annak egyes részeit folytonosan hajtja, hanem úgy, hogy csodálatos gondviseléssel megtart, táplál, s gondoz minden egyes dolgot, melyet teremtett, a legkisebb verebecskéig is.”

Nekünk, akik keresztyén emberekként olvassuk a Szentírást, értelmezzük és alkalmazni igyekszünk azt az életünkben feltevődhet a kérdés: Mitől függhet Isten gondviselése? Függ-e valamitől, van-e, ami korlátozza, vagy megakadályozza? Meg fogjuk látni, hogy két felolvasott igeszakaszunk megtanít bennünket arra, hogy Isten gondviselését az élheti át igazán és bizonyossággal, aki őszintén hiszi és vallja, hogy Isten az egyetlen Mindenható Gondviselő Pásztor, és aki imádkozik, zörget, kér, és adatik néki. Hit és imádság. E két kulcsa van a gondviselés felfedezésének és elfogadásának, átélésének.

Ha megfigyeljük a 23. zsoltárt, azt láthatjuk, hogy ez az imádság nem könyörgés, nem óhajtó módban van megfogalmazva, nem azt kéri Dávid, hogy hadd legyen az Úr a pásztora, hanem kijelenti: „Az Úr az én pásztorom.” Könyörögve valahogy így hangozna: Hadd ne szűkölködjem, terelgess engem füves legelőkön, vezess csendes vizekhez, üdítsd fel lelkemet…! De ahogy Károli Gáspár a fordítás során, több zsoltárfordítást is megvizsgálva ebben a módban tartotta helyesnek a magyar fordítást, úgy kétségünk nem lehet afelől, hogy Dávid ebben a zsoltárban nem könyörög, hanem élő hittel és rendíthetetlen bizonyossággal kijelenti, hogy az Úr a pásztora, ezért nem szűkölködik. Testvéreim, vajon van-e nekünk ilyen rendíthetetlen, bizonyossággal felérő hitünk, hogy az imádságot, a gondviselésért való könyörgést szinte kijelentő módban fogalmazzuk meg? Dávidnak volt, már akkor is, amikor csak pásztor volt, ami az akkori társadalomban sem éppen legmagasabb és legbiztosabb pozíció volt.

Azt is mondtam, hogy a gondviselés másik nagyon fontos támpillére a meg nem lankadó, szüntelen könyörgés, imádság. Erre buzdít Jézus Urunk, a hegyen elmondott tanításában. Jézus megtanítja az őt hallgató sokaságot imádkozni, ezt követően beszél a gondviselésről, hogy ahogyan a liliomokat öltözteti az Úr, úgy gondoskodik az övéiről! Ezután hangzik az imádságra buzdító szó. Nem azt mondja, hogy aki rendszeresen templomba jár, eleget adakozik, kellő jócselekedetet tesz, annak hallgattatnak meg kérései, hanem így szól: „Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.”

Aki kér, mind kap. Vajon mit kap, aki kér? Azt, amit kért? Vagy azt, amire valóban szüksége van? Különös kérdésre hosszú a felelet.

Csodálatos a 23. zsoltáron végigvonuló költői kép: A pásztor és a juhok kapcsolatát hasonlítja az Úr és az emberek között levő kapcsolathoz. Ennek a képnek a segítségével mutatja be Dávid, hogy hogyan látja, hogyan tudja szavakba önteni Isten gondviselését. Pásztor és bárányok kapcsolata állandó, nagyon figyelmes és gondoskodó kell, hogy legyen. A bárány nem sokat tud tenni annak érdekében, hogy élete értékes, produktív és hasznos legyen, de a Pásztor ért ehhez és gondviselésével segít neki. Ez a zsoltár afféle bárányos szemüvegen keresztül látja a gondviselést. Dávid szerint a Gondviselő az embernek is mindent megad, amire szükség van, ezt a pásztor és bárány szemüvegén keresztül mutatja be a következőképpen: Uram, légy az én pásztorom, hogy ne szűkölködjem, mert szűkölködni rossz. Füves legelőkön legeltess, ne szűkölködjem anyagiakban! Csendes vizekhez vezess, legyen békesség bennem és körülöttem! Üdítsd fel lelkemet – legyen sok barátom, jó családom, akikre számíthatok! Vezess igaz ösvényen – hadd érezzem biztonságban magam! Adj nekem jó egészséget, ne járjak a halál árnyéka völgyében! Legyen boldog az életem – vessződ és botod vigasztaljanak engem! Gondoskodj ételemről is – teríts asztalt nekem! Megkened fejemet olajjal – hadd legyek elfogadott, megbecsült tagja a társadalomnak, és Isten országának, Aki tulajdonává tett engem.

Ez nagyon hasznos és tanulságos, de az ember sokszor nem olyan, mint a bárány. Nem olyan magatehetetlen, védtelen, és legfőképpen nem olyan ártatlan. Sokszor az emberi viselkedés inkább a farkaséhoz hasonlítható, aki lesben áll, hogy másnak árthasson, és a boldogságának valahogy gátat szabjon. Vagy sokszor vadásszuk a kipletykálható botrányt, ami a másik emberrel történt, hogy addig se a saját hibáinkkal kelljen törődnünk. Sokszor kételkedünk Isten jóságában, és nem hisszük el, hogy Isten szeret bennünket. Az emberre nézve tehát nem a legtökéletesebb ez a pásztor-bárány szemüveg.

Van sajátunk? Nagyon hamar meg tudjuk fogalmazni, hogy mire van szükségünk, de vajon jól látjuk-e a saját életünket, helyzetünket? Valóban arra van-e szükségünk, amiről mi feltételezzük ezt? A saját szemüvegünket szinte képtelenek vagyunk letenni, pedig sok felesleges békétlenségtől és bosszúságtól óvnánk meg magunkat, ha felpróbálnánk Istenét.

Milyen Isten szemüvege? Hogyan tekint Isten ránk és hogyan gyakorolja a gondviselését? Ezt példázza az, amit egy paradicsompalánta gondolatairól írt le valaki: {Virágedényben nevelkedett, és nagyon jól érezte magát. Aztán egyszer csak jött egy kéz, és kivette onnan. „Miért veszel ki innen? Olyan jól éreztem magam!” – mondta. „Azért, mert itt nem lenne számodra elég hely növekedni” – jött a válasz. A kéz nem sokkal később kiültette a szabad ég alá. „Miért teszel engem ide? Úgy tűz a nap és fúj a szél!” „Azért, mert így tudsz növekedni és erősödni.” – jött a felelet. Aztán jött a zivatar, dörgött az ég, csapkodtak a villámok. „Félek! Elázok! Vigyél el innen, te kéz!”- kiáltotta. „Nyugodj meg, a villám nem bánt téged, víz nélkül pedig legyengülnél és elszáradnának értékes leveleid.”. Most már szépen nőtt és örült a kis növény. De jött a kéz, hozott egy karót és odakötözte. „Miért kötözöl meg? Én szabad akarok lenni!” „Azért, hogy a karó mellett maradj és ne törjön el értékes szárad, ami összeköt a gyökérrel.” – jött a válasz. Aztán újra jött a kéz, és ridegen leszakított róla néhány hajtást. „Mit csinálsz? Leszaggatod értékes hajtásaimat?”- kérdezte ingerülten. „Nem, csak elveszem tőled azt, ami akadályozna a bőséges gyümölcstermésben. Ezután a kéz beszórta a növényt valami szerrel. „Mit csinálsz velem, ez büdös! Alig kapok levegőt!” – kiáltotta. „Ne ijedj meg, ez véd meg majd a kártevőktől.”. És a növény tovább nőtt, és végül termett sok gyümölcsöt és nagyon boldog volt.}

Mert ez Isten szándéka életünkkel, de ehhez túl kell élnünk a veszteségeket, kényelmetlenségeket, megaláztatásokat, rettegéseket, a formálást. De nem egyedül küzdünk ezen nehézségek közepette, mert az Úr Jézus Krisztus könyörög érettünk, és bennünket is arra buzdít, hogy kérjünk, zörgessünk. Bátorság kell kérésünk megfogalmazásához, kimondásához, de csak annak nem nyittatik meg, aki nem tud kérni, és zörgetni. Kérjünk és fogadjuk el, ahogyan Isten gondunkat viseli. Ámen.

Matosné Bokor Anikó