2012.

Jézus Krisztus utolsó, kereszten elmondott szava alapján szeretném Isten üzenetét hirdetni ebben az ünnepi órában. Jézus utolsó megszólalása csodálatosan bizonyítja eddigi életének helyességét.

E szavakhoz hasonlót mondott utolsó szavaiként István, a keresztyénség első vértanúja, Luther Márton, és Husz János is.

Hasonlót, de nem ezt.

Az Ő példájából nemcsak élni tanultak, de halni is nagyjaink, hitvalló eleink. István így hal meg: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!”

1. Miben más ez, mint Jézus fohásza?

Egyetlen pontban, de az nagyon lényeges pont: Jézus nem azt kéri Istentől, hogy vegye magához lelkét, hanem Ő teszi le azt.

Míg egy ember legfeljebb kérheti Istent arra, hogy vegye magához lelkét, hiszen Isten egyedüli ura az életnek és halálnak, addig Jézusnak – éppen isteni voltából adódóan – egyedül volt lehetősége arra, hogy letegye lelkét. Úgy, ahogy kijelentette tanítványainak: „Senki sem veszi el az életemet tőlem, hanem én teszem le azt magamtól”. Úgy, ahogy születésekor önként vállalta az emberré lételt, most önként vállalja a halált.

(A Filippibeliekhez írt levél csodás Krisztus himnusza is ír erről: „mert Ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett” – nagypénteken önként, saját akaratából adja vissza lelkét Istennek.

Mit jelent ez? Azt, hogy valóságos Isten is volt, valóságos ember volta mellett.

Míg a szomjúhozom felkiáltás inkább az ember Jézust hozza elénk, ez a fohász pedig az Isten Krisztusát, akié minden hatalom mennyen és földön. Jézus Valódi hatalommal rendelkező Isten, aki önként lett emberré, és így az Ő áldozata még inkább nagyra értékelhető.

Bár, a hasonlat nem jó, mégis érdemes elgondolkoznunk rajta: mintha mi emberként vállalnánk, hogy hangyák leszünk. Nem jó tehát a hasonlat, mert az emberléthez is párosul szenvedés, az isteni léthez azonban nem, az emberi léthez is párosul végesség, az istenihez pedig nem, de talán valamit megérzünk e nagy áldozatból. Benne az isteni és az emberi szétválaszthatatlanul, és összeelegyíthetetlenül volt jelen. Erre mutat rá e fohász is: leteszem lelkem – azaz, én cselekszem, mint Isten, de a leteszem lelkem, egyben a halált is jelenti – azaz ember is vagyok.

Az, hogy letenni, azt is jelenti, hogy fel fogja venni lelkét. Ha képes letenni, képes arra is, hogy felvegye. A passió legsötétebb pontján is világosságra mutat e mondat, valamint az isteni szuverenitást bizonyítja: Jézus fel fog támadni, úgy, ahogy megmondta.

2. Mit jelent még e néhány szó, amely utoljára hagyta el Jézus száját? Jézus itt is, mint szenvedése során oly sokszor, imádkozik.

Ezen fohász is egy ima részlete, az esti imádság része, amelyet Izrael minden hithű polgára abban az időben imádkozik, amikor Jézus meghal a kereszten. Az imádság így szól: „A te kezedben van elevenek és holtak lelke. A te kezedbe ajánlom az én lelkemet, te váltottál meg engem, Uram, hűségnek Istene!” De, Jézus nem e mindenki által imádkozott formát mondja, hanem azt, amely egyszerűsítve ugyanezt tartalmazza, amelyet a gyerekek mondanak.

Megdöbbentő, hogy e helyzetben a gyermekek imádságával fordul Istenhez: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!”. Megmutatja ebben az imádságban is a helyes viszonyt közte, és Isten között. Úgy szólítja meg Istent, ahogy csak a gyermekek teszik.

Az a Jézus lép elénk az imádság szavain keresztül, aki egész földi élete alatt az Atyával állandó közösségben volt, aki imádságban mindent „megbeszélt” vele. Az, aki Istenre teljesen egyedülálló módon úgy tudott tekinteni, mint ahogy egy gyermek tekint a szüleire. Azzal a feltétlen bizalommal, szeretettel, azzal a tudattal, hogy az atyja nem adhat neki rosszat.

Még, a halál torkában is így imádkozott: tudta, hogy minden, amit Isten kezéből vesz el, az ha látszólag rossznak is tűnik, nem lehet az, hiszen Isten a jó Atya.

Neki biztos, hogy jó célja van még az ő kimondhatatlan szenvedésével is!

3. Egyben elgondolkozásra is serkentő ez a szó: Atyám! Hogy miért? Azért, mert Jézus ezt a viszonyt, amely közte és Isten közt volt, az atya és a gyermek viszonyt, nem tartotta meg magának, hanem kiterjesztette az Őt követőkre is.

Gondoljunk arra, hogy mit mondott követőinek, amikor imádkozni tanította őket: ”Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…”.

Nem kell azon gondolkodnunk, hogyan forduljunk hozzá, hogy szólítsuk meg: Jézus megadja a választ rá, amely válasz sok hamis istenképtől is megóv bennünket. Ez a szó, hogy Atya pedig azt jelenti, hogy Isten a mi Atyánk is lett, Jézus által.

Úgy fordulhatunk hozzá, mint gyermekei, amit el is vár tőlünk. Várja tőlünk azt a bizalmat, amire csak egy gyerek képes az atyjával szemben: nem értem, hogy miért kell ezt vagy azt tennem, de tudom, hogy rosszat nem akarsz nekem. (erre a bizalomra a felnőtt ember már képtelen). Várja tőlünk azt a szeretet, amelyre egy felnőtt már nem képes.

Felnőttként legfeljebb addig jutunk, hogy megbántott a másik, és akár jogos volt, akár nem, várjuk a lehetőséget a visszacsapásra. A gyermek másmilyen. Ezt a lehetőséget adta meg nekünk a mi Urunk, hogy Istent atyánknak nevezhetjük!

Így fordulhatunk hozzá imáinkban, örömben és bajban egyaránt, így mehetünk hozzá őszinte bűnbánattal, hogy az Úri szent vacsora jegyeiből részesedjünk, és amikor majd e földi élettől kell búcsút vennünk, akkor is miénk lehet e boldog tudat: jó helyre készülök! Atyámhoz, aki úgy szeretett engem, hogy értem áldozta egyszülött Fiát, aki miattam, helyettem és értem önként vállalta az áldozatot. Ámen

Juhász András