2012.

Igehirdetésem alapigéje, amint az a felolvasott igeversekből is kiderül, közvetlenül húsvét utáni történésekről számol be, és egy nagyon fontos kérdésre kaphatunk választ figyelmesen olvasva ezeket a verseket: hogyan juthat hitre az ember?

Gondoljunk csak bele, Tamás Jézus egyik tanítványa volt és mégis kételkedett, és amikor 10 ember győzködte és bizonygatta, hogy Jézus feltámadott, akkor kijelentette: „semmiképpen el nem hiszem". És még ezt a megátalkodott kételkedőt is meg tudta győzni maga a Feltámadott.

Lássuk hogyan?

1. Tamás hitre jutásának két akadálya volt.

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy Tamás egyszer hiányzott a közösségből, ma úgy mondanánk, a gyülekezeti alkalomról, és éppen akkor jelent meg Jézus. Tamás lemaradt egy élményről, amely bizonyosságot adott a többieknek, ami a bánatot örömre változtatta.

A feltámadott Krisztussal találkozni a gyülekezetben lehet, mert ahol ketten-hárman összegyűlnek az Ő nevében, Ő megjelenik közöttük.

Pál is rámutat erre a tényre, a Korinthusbeli gyülekezethez írott első levelében: „Tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartassunk meg!”

Hol szól az ige, legtisztábban? Egy gyülekezetben, egy istentiszteleten, egy áhitaton, egy bibliaórán. Amikor elmaradunk az istentiszteleti alkalmakról, amikor ritkábban jutunk el Isten házába, sohasem tudjuk, milyen lelki élményről maradtunk le!

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy máshol nem lehet találkozni a Feltámadottal, csak egy templom, vagy gyülekezeti terem falai közt, de azt igen, hogy e helyek éppen a vele való találkozásra építtettek.

Emlékezzünk a lectioként felolvasott 42. zsoltár írójának gondolataira, amikor a zsoltáros betegen azután vágyódik, hogy a templomba eljusson! Ezt tartja fontosnak, ez élteti, vágyik az Istennel való közösségre, amely a gyülekezet közösségében valósul meg számára legtökéletesebben! Emlékezik arra, hogy milyen volt, amikor a zarándokok tömegében együtt dicsérték Istent, és több formában is e csodálatosan szép zsoltárban kifejezi vágyát a templom, és a gyülekezet után!

Ma sincs ez másképpen!

Idős testvérek betegágya mellett az elmúlt években sokszor hallottam. Egy vágyam van még, csak egyszer juthassak el még a templomunkba!

Szeretett testvéreim! Ha erőnk engedi tehát, akkor ne hiányozzunk a templompadokból, legyenek drágák, kedvesek azok az alkalmak számunkra, amelyeken szól az ige, az írott és a hirdetett Ige, és ne feledkezzünk el betegeinkről, elesettekről  sem, akik nem tudnak eljönni ide, menjünk hozzájuk, látogassuk őket, vigyük oda a közösséget számukra, teremtsük meg jelenlétünkkel azt! Ez is keresztyéni feladatunk, kötelességünk!

Ha egyéb elfoglaltságaink vannak, akkor is tartsuk szem előtt a Szentírás figyelmeztetését: Áron is megvegyétek az alkalmakat!

Tamás hitre jutásának második akadálya az ő töprengő, kételkedő alaptermészete volt. Csak azt vette komolyan, amit látott, amit érzékszerveivel felfogott. Különös, hogy 10 ember győzködi egy héten át, de ő kitartóan ellenáll. 10 ember bizonygatja a találkozás tényét, 10 ember tesz neki bizonyságot, de Tamás nem válaszol. 10 ember minden szava, minden cselekedete kevés ahhoz, hogy ez az ember hitre jusson.

Komolyan kell tehát vennünk: a hitre jutás nem emberi erőfeszítés eredménye, nem attól függ, hogy mennyire akarjuk azt, hanem valami más következményeként történik meg az ember életében.

A 10 ember viselkedése azonban tanít bennünket! A tanítványok nem mondtak le Tamásról. Hiányzott nekik, hogy nincs ott mellettük a megszokott tanítványtárs. Tettek azért, hogy újra ott legyen! Észlelték hiányát, felkarolták, szinte visszaszeretgették a közösségbe Őt! Oda, ahol végül a találkozás is megtörténik!

Vajon, ha most körülnézünk, a megszokott helyünkön ülve, feltűnik-e, hogy az az idős testvér, vagy az a fiatalember , vagy éppen a középkorú nőtestvér aki ritkán, vagy mindig itt szokott ülni, és most nincs itt. Hiányzik-e nekünk? És, ha igen, tudtára adjuk-e ezt? Megpróbáljuk-e elérni, felvenni a kapcsolatot vele? Az utcán összefutva vele egy hétköznap, elmondjuk-e, hogy várjuk vissza, hiszen üres az Ő helye a templom padjaiban?

Ha valaki huzamosabb ideig hiányzik a gyülekezetből, igyekszünk megkeresni, felhívni Őt, feltéve ha tudjuk elérhetőségét. Jó, amikor ezt lelkészek teszik meg – sok visszajelzést kaptunk az elmúlt hónapokban arra nézve, hogy jól esik az embereknek, ha hiányukat észreveszik, de sokkal hitelesebb, és megindítóbb, ha egyik gyülekezeti tag keresi a másikat!

Tanuljuk meg Jézus tanítványaitól ezt a felelősségteljes, másokat nem számon kérő, de számon tartó viselkedést! Legyen gondunk arra, aki épp nincs itt! Emeljük fel a telefont, szólítsuk meg azt, aki hiányzik a templompadokból! Az utcán találkozva, ne az időjárásról, a magas benzinárakról csevegjünk velük, hanem kérdezzünk hívogassuk, szeretgessük vissza azt, aki hiányzik a templompadokból. Adjuk meg az esélyét annak, hogy a gyülekezet közösségében testvérünk az evangélium által megszólíttassék! Ennyi a feladatunk, a többit pedig bízzuk Isten Szentlelkére!

2. Tamás a tanítványok jelenlétében is folytatta a kételkedést. Elmondja, hogy mi az, amit nem tud elhinni, mi az, amin nem tud túllépni.

Azt azonban el kell ismeri, hogy Tamás jó helyen kételkedett: a gyülekezetben, a hívők közösségében tette ezt.  Igaz, hogy Tamás kijelenti, hogy Jézus feltámadását semmiképpen el nem hiszi, de hajlandó volt erről vitatkozni, és ezt nem tartotta végleges álláspontjának. Egyetemi lelkészként, egy évtized alatt számtalan ilyen fiatallal találkoztam, és istennek legyen hála azért, hogy ezek a fiatalok voltak annyira nyitottak, hogy el merték mondani kétségeiket, fenntartásaikat, és hagyták meggyőzni magukat az Evangélium által!

Ezzel szemben számtalan ember életének tragédiája az, hogy kialakít egy álláspontot, előre tudja, hogy mit gondol valamiről, valakiről, és ezek a dolgok annyira benne vannak, hogy képtelen a másik meghallgatására, képtelen a dialógusra, a párbeszédre, vélemények ütköztetésére, cseréjére.

Tamás képes meghallgatni a másik embert! Képes arra, hogy meghallgassa testvéreit.

Jó helyen van tehát, mert egy csodálatos Ravasz Lászlótól kölcsönvett mondattal megfogalmazva: „az anyaszentegyház az az anyaméh, ahol a hit születik, az a bölcső, amelyben a hit növekedik.”

Így jutottak hitre a tanítványok, s itt fog Tamás is hitre jutni.

Gyülekezet nélkül a kételkedésből nem lesz hit, s még az igaz hit is csendben, lassan elsorvad, (magányos keresztyénség, bármennyire is vonzó néha, nem létezik) „mert a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által" (Róm 10,17).

A hitet az Ige nemzi, a gyülekezetben születik, és a Lélek ad neki növekedést.

A hitet nem magunk szüljük, nem a gyülekezet adja, a hit Isten ajándéka.

3. Nem véletlen, hogy Jézus Tamásnak is megjelenik, mert neki gondja van a kételkedőkre is. Átlépi a hitetlenség ajtaját, és egyedül Tamást szólítja meg, csak vele beszélget. Egy emberért, Tamásért mozdult ekkor már kizárólag, hisz a többiek már hitre jutottak. Törés nélkül folytatja a beszélgetést, mert Ő azt is hallotta, amit Tamás nem az Ő jelenlétében mondott: „hozd ide a te kezeidet és bocsássad az én oldalamba".

Nem olvasunk arról, hogy Tamás megtapogatta volna Jézus sebeit, megdöbbenésében csak ennyit tud rebegni ajka: „Én Uram és én Istenem". Ez nem a félelem szava, ez nem „jaj Istenem", hanem a bizonyosságra jutott ember hitvallása. A hit szavakba öntése, amely az eljövendő nagy szolgálatok felé indít.

Szeretett testvéreim! Húsvét ünnepe után is legyen minden istentiszteleti alkalmunk olyan alkalom számunkra, amikor a gyülekezet közösségében a feltámadott Jézus Krisztus kiűz minden kételkedést szívünkből, amikor Ő maga szólít meg bennünket: „boldogok, akik nem látnak és hisznek" (Jn 20,29).„

Mert ezek azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus Krisztus az Istennek Fia, és hogy ezt hívén életetek legyen az Ő nevében" (Jn 20,31) Ámen

Juhász András